Mondhatnám, hogy teljesen ideális körülményeket teremtettem a film számára. Nulla előítélettel ültem le elé és tudtam, hogy mire számítsak. Tudtam, hogy osztott képernyős móka lesz, tudtam, hogy drámázás lesz, de a végére mégsem tudom eldönteni, hogy szeretem-e ezt a filmet, vagy utálom, esetleg egyszerre a kettőt. Talán ez utóbbi tükrözi legjobban a valóságot.

Sablontörténet, egyedi, de nem újszerű megvalósítással. Néhol idegesítő a film, néhol szerethető; egyszer sajnálkozunk, máskor a fejünket csóváljuk. Ide-oda dobál a film, nem törődik a nézővel. Nem akar tetszeni a nézőnek, nem akar a kedvében járni. Öncélúnak hat, olykor már köldökbámulósan művészes, máskor meg egészen élvezhető.

Kezdjük ott, hogy osztott képernyő. Nehéz ügy. Szétforgácsolja a néző figyelmét, és elveszettség érzetet kelt benne. Folyton az az érzés kerülget, hogy a sok kameraállást egyszerre látva elveszik majd a lényeg, mert túl sok információ áramlik felénk. Attól rettegünk, hogy átsiklunk egy kulcsmomentumon, amire majd később lenne szükség a történet összerakásához. Erről itt szó sincs. Ezt a félelmünket le kell győznünk, és az ingert is, hogy állandóan kapkodjuk a tekintetünket a képtöredékek között. Itt az osztott vászonnak konkrét célja van. Nem olyan, mint A nő másik arcában, nem a párbeszédre akar rávilágítani. A főszereplőnket szeretné még jobban előtérbe tolni, ha ez lehetséges egy egyszemélyes show esetében.

A történet szerint Tracey testvére elveszik és ő elindul, hogy megkeresse. Személyisége amúgy sem egyszerű eset, de Sonny eltűnése csak ront a helyzeten. Nem meglepő, hogy darabokra esik "hősünk", és ezt a szétzúzott képforma tökéletesen visszaadja. Mondhatni jó választás, hogy jobban megértsük főszereplőnket. Átérezhetjük elveszettségét és tanácstalanságát.

Itt van nekünk ez a frappáns képi megoldás, és mögötte egy sablon sztori lapul. Problémás teenager, belecsöppen egy számára emberfeletti erőt kívánó helyzetbe. Láttuk már. Nem egyszer, nem kétszer. A történet próbál komfortérzetet kelteni, mert a film minden más része ezt igyekszik kigyilkolni. Ha a történet sokkal súlyosabban nehezedne ránk, lehet, hogy nem bírnánk el. Esetleg ha csak egy picit lenne bonyolultabb, szétesne az osztott vászon miatt.

Az őrjítő narratíva sem segít abban, hogy megszeressük a filmet. Állandóan ugrálunk az idősíkok között, összefolyik a képzelet a valósággal. Nem tudjuk eldönteni, hogy mit látunk: Tracey csak fantáziál, kiszínezi a valóságot, vagy éppen eltúlozza a részleteket, hogy jobban sajnáljuk tényleg szar helyzetét. Mindezt olyan stílusban vezeti fel, mint akinek már minden mindegy. Nem foglalkozik ezen világ mocskával, túllökték már ezen a ponton. Viszont a képekből nem ez látszik. Ez mind betudható a széttöredezett személyiségének, de nem változtat a tényen, hogy a jelenetek nagy része szimplán csak idegesítő.

A rendező végig kerüli a konvenciókat. A játékidő teljes ideje alatt valami nem megszokottat akar mutatni; valamit, ami kizökkent a hétköznapokból. Legtöbbször el is éri a célját, de film legvégén, a záró jelenettel minden törekvését félresöpri egy happy end kedvéért. A kép összeáll, szó szerint, mert megszűnik az osztott kép és Tracey büszkén, magával békében tud végigsétálni egy parkon egyszál függönyben. Már nem bántják a múlt démonai, túllépet rajtuk.

Számomra ez derült égből villámcsapásként hatott. A film zilált hangulatából és világtalanságából következett volna egy negatív lezárás. A film felvázolja, hogy a világ szar hely is tud lenni, és a végén ennek teljesen ellentmond? Nem tudom hova tenni.

A főszereplőt, Tracey-t Ellen Page játssza. Ezt a karaktert, mintha ráöntötték volna. Ugyanezt a kirekesztett tini figurát játssza sok filmjében, és mint máshol, itt sem hibázik. Ahogy így telnek az évek, és Ellen Page még mindig ugyanazzal a karakterrel játszadozik, felmerül a kérdés, hogy képes lesz-e valaha túllépni ezen, vagy benne ragad. És ha egyszer végleg kinövi, elbúcsúzunk tőle? Én kedvelem a játékát, remélem meg tud majd újulni.

Ezt a filmet nem tudom pontozni. Egyszerre rossz és jó, egyszerre utálom és szeretem. Mondjuk csak azt, hogy aki picit szeretne kitörni Hollywood bűvöletéből, erre a filmre nyugodtan számíthat. A The Tracey Fragments kiránt a megszokottból, kicsit megtapos, hogy a végén mégis megkegyelmezzen egy happy end keretében.

   Megosztás   

további kritikák >>

KÜLDJ BE TE IS KRITIKÁT!

Oszd meg másokkal is a véleményed a filmről, amit legutóbb láttál!

KRITIKA FELTÖLTÉS